Hát igen, sajnos még mindig nem bír ki mindent a gyomrom. Másfél hónapig megkíméltem minden bizonytalan forrásból eredő vagy piszkosnak tűnő ételtől... De bízva az alkalmazkodó-képességében Chennaiban megkínáltam magam az utcán kapható purival, kukoricával, idlivel... Ezt még csak bírta is. Egyszer csak hozzá kell szokni... Annál is inkább, nem volt sok más lehetőségem. 
Vagy étteremre pazaroltam a pénzem, az időm és kapcsolataimat is (hiszen senki nem akart velem étteremben időzni), vagy éltem csomagolt kekszeken, vagy ettem, amit mindenki más, aki nem magának főz (és Chennaiban nem tudtunk magunkra főzni). Mellesleg, barátnőm szavaival élve: "az utcai ételnek különleges aromája van".
Eleinte próbáltam meggyőzni, hogy az a bizonyos aroma nem hiszem, hogy hosszú távon javára válik a testünknek... de végül magam is az utcai, gurulós mobil pultoknál kötöttem ki... És tényleg finom az utcán sütött lepény, az egész nap a napon főtt kukorica-risz-hagyma-és még mi minden keveréke, a pani puri és a "tiszta" kézzel gyúrt riszlepény, az idli... Azt hiszem, ha az előző hónapokban nem kímélem volna magam, most azonnal kikészültem volna...
Így viszont csak a vonatút után lettem rosszul. Az indiai vonat mindennek a teteje... :) Itt nem lehet elmenekülni a kosztól, és nem tudunk mást enni, mint amit kínálnak... és 55 órára nem lehet előre bevásárolni... A kezemet kb. óránként mostam meg - felvállalva az iszonyat büdös mellékhelyiség meglátogatását ezzel, mégsem segített semmit. Az ülések, az ablak (ami mindig lecsukódott magától, így kénytelen voltam felnyitni), és minden más borzaszóan poros, koszos, ragadós volt...És az ételeket itt vagy koszos újságpapírszeletben vagy banánlevélbe csomagolva árulták...
Megérkezve Shillongba, ágynak estem... 4 napig hasmenésem, lázam volt, fájt a fejem, a torkom, mindenem... De örömmel regisztráltam, hogy ezennel sokkal könnyebben bírtam a betegség nehézségeit, mint korábbi indiai utaim során... És Isten hamar helyreállította az egészségemet, hála Neki!
